Néha a falak, melyek embert embertől elválasztanak, túl magasak. Nincsen lépcső, felmászni meredek, maradunk hát alul megrekedtek. Erről szól az élet. Az ostobaságból szőtt illúziók egy napon darabjaira hullanak, s a megmaradt pókhálóból nem lesz több új pillanat. Nincs más, ennyi, ami megmaradt. Elhalkul az öntudat. A szégyen, az elmúlt méltóság piruló arccal szegi most le ostoba fejét, a kimondott szó sosem veszti el az erejét. Fakul az énkép. Hogy ember lennék. A tükörből visszanéző arc még szembeköpi az elmét. A többi már csak egy elmosódott fénykép. Szélét kikezdte az idő vasfoga, szakadt és néhol már sárgába hajlik tovatűnő mosolya. Hogy egyszer szerettünk, ma már senki sem tudja.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: