Néha a falak, melyek embert embertől elválasztanak, túl magasak. Nincsen lépcső, felmászni meredek, maradunk hát alul megrekedtek. Erről szól az élet. Az ostobaságból szőtt illúziók egy napon darabjaira hullanak, s a megmaradt pókhálóból nem lesz több új pillanat. Nincs más, ennyi, ami megmaradt. Elhalkul az öntudat. A szégyen, az elmúlt méltóság piruló arccal szegi most le ostoba fejét, a kimondott szó sosem veszti el az erejét. Fakul az énkép. Hogy ember lennék. A tükörből visszanéző arc még szembeköpi az elmét. A többi már csak egy elmosódott fénykép. Szélét kikezdte az idő vasfoga, szakadt és néhol már sárgába hajlik tovatűnő mosolya. Hogy egyszer szerettünk, ma már senki sem tudja.